Koktélokról dióhéjban

A koktélok évtizedek óta tartó reneszánszukat élik. Se szeri se száma az ital kultúráját népszerűsítő kiadványoknak, recepteknek, a szórakozóhelyek, éttermek egyik legnépszerűbb italai, egyértelmű volt hát, hogy idővel ezzel a területtel is foglalkozzam.

Érdekes terület az italok világa! Sem bor, sem a pezsgő, sem a röviditalok, de még a sör esetében sem lehet pontosan megállapítani, hogy ki, hol és mikor készítette el az első változatot. Valami nagyon hasonló tapasztalható a koktélok terén is.

A kezdetek

A kevert italok végtelen variációjának csupán az emberi fantázia és a kreativitás szab határt. Alapjaikat nagyban befolyásolja az adott ország nemzeti szeszes itala. Amíg a karibi térségben a rum, Franciaországban a cognac, Mexikóban a tequila, Oroszországban a vodka, addig Skóciában a whisky a meghatározó „alapanyag”. Az elmúlt hat-hét esztendőben ugyan egyre jobban terjednek idehaza is a pálinka-alapú koktélok, de hogy Magyarországot – a koktélok esetében – pálinka-alapú országnak tekintsék, erről bizony még igen korai beszélni.

A báritalok készítése és széles körű fogyasztása az angolszász, mexikói és karibi kultúrához kötődik. Több kezdeti történet ismeretes, melyek a keletkezés körülményeire utalnak. A leleményesebb kutakodók találkozhatnak például egy Coctel nevű királylánnyal, egy-két kakasfarokkal és például egy patikussal. Ezek mindannyiszor kedves kis mesék, azonban létjogosultságukról ma már sajnos nem tudunk megbizonyosodni. Annyi mindenesetre biztos, hogy az első koktél az említett térségben születhetett.

Az Amerikai Egyesült Államokban már igen korán kialakult a kevert italok fogyasztása, a hagyományok egészen az 1800-as évekig vezethetők vissza, ekkoriban jelent meg a Mint Julep és a Collins. Néhány év múlva már puncsoktól „hangosak” az estélyek, kialakulnak az első bárok és ezek a frissítő italok egyre népszerűbbé válnak a városlakók körében.

Az első koktélos könyvet 1860-ban adta ki Jerry Thomas, a New York-i Metropolitanban, akit a mixerek ősének tartanak. Az 1800-as évek vége felé a koktélok lassanként terjedni kezdtek a nagyobb városok előkelőbb bárjaiban. Ekkoriban alkották meg több, ma is népszerű koktél receptjét, mint a Martinit, a Dariquit vagy a Manhattant.

Szesztilalom

A kevert italok szélesebb körű elterjedése paradox módon, az alkoholtilalom idején kezdődött. A nagy szesztilalom nélkül ma valószínűleg sokkal kevesebb ilyen italt ismernénk, hiszen a tilalom hatására a környező országokból megindult és virágzott a csempészet. A bejutott italok azonban nagyon gyenge minőségű szeszként jelentek meg, amit önmagukban alig lehetett fogyasztani, így egymással, vagy gyümölcslével keverték őket, hogy valami elfogadhatóbb legyen az eredmény. A tiltott „fekete” szeszt áruló kocsmákban számtalan módját találták ki a készítési és fogyasztási formáknak, hogy a hatóságokkal el tudják hitetni, hogy azok semmiféle alkoholt nem tartalmaznak. Gyakran előfordult, hogy az ilyen italokat teáscsészéből vagy limonádés pohárból kortyolgatták.

A szesztilalom hatását ma már rengetegen bírálják, arra azonban mindenképpen jó volt az időszak, hogy felfedezzenek olyan kevert italokat, melyek nagy százalékban tartalmaztak gyümölcsleveket, alkoholmentes összetevőket. Ekkor született többek között a Bloody Mary, a Buck’s Fizz, a Corpse River, az Orange Blossom, a Daiquiri, Cosmopolitan és a Martini.

A koktélok népszerűsége az alkoholtilalom végével csak fokozódott, gyorsan népszerűvé váltak Európa nagyvárosaiban is, ahol hamarosan minden előkelő hotel, klub, de gyakran étterem is saját koktélbárral büszkélkedett. A fejlődés azóta töretlen, mind a mai napig újabb és újabb koktélok születnek a Föld minden részén.

Modern koktélok

Az ‘50-es ‘60-as évek Amerikában a vodkától volt hangos. Több híres vodka-koktél, mint a Black Russian, a Moscow Mule, a Harvey Wallbangert és a Soviet, mind ebben az időben született. A ‘70-es években berobbant a mindennapokba Mexikó nemzeti itala a Tequila, mely addig szinte az ismeretlenség homályában létezett. Az ital és a belőle készült koktélok a hippi korszak egyértelmű kedvencei lettek, az eredmény pedig többek közt a Tequila Sunrise, a Margarita és az Icebreaker, de ide tartozik a Zombie is.

A ‘70-es-’80-as években az egészséges életmód és a növekvő turizmus hatására kezdtek előtérbe kerülni a gyümölcsalapú, mérsékelt alkoholtartalmú italok. A Mojito és a Cuba Libre egyértelműen Kubához köthetők, s bár már korábban is fogyasztották őket, de nagy ismertséget úgyszintén ebben az időben értek el.

Készítsünk koktélt!

A kevert italok készítése és a főzés között sok a hasonlóság. A koktélkészítés, akárcsak az ínyenc ételek készítése, különleges alkalom, melynél az alapanyagok beszerzésének igen fontos szerepe van.

A legtöbb háztartásban található valamiféle szeszes ital, azonban, ha biztosra akarunk menni, tudatosan vásároljunk! Ha minőségi italt szeretnénk készíteni, kiváló alapanyagokra lesz szükségünk. A jó minőségű koktélhoz annak minden alkotóeleme jó minőségű kell, hogy legyen, egyetlen rosszabb ital, vagy összetevő is sokat ront az ízen. Így ha például egy nemesebb alkoholtartalmú italt használtok, ne rontsátok el a hatást például egy gyengébb minőségű gyümölcslével.

A legtöbb koktél 1-2 tömény italfajtát, likőrt, esetleg keserűt, gyümölcsöket, illetve néhány gyümölcslevet tartalmaz. Érdemes ízlésünk szerint beszerezni a tömény szeszeket, egy keserűfajtát és grenadine szirupot, amelyek már kellően sok koktél alapját képzik.

Jöjjön most néhány alapvető eszköz, és még néhány fontosabb tudnivaló, melynek birtokában már bízvást elindulhattok a mixerré válás útján.

Shaker

A mixer alapvető eszköze a shaker. Ezt használjuk az olyan italokhoz, amelyek gyümölcsleveket, szirupokat, sűrű likőröket vagy más alaposabb összerázást igénylő hozzávalókat tartalmaznak. Először mindig a jeget helyezzük a shakerbe, majd hozzáadjuk az alapanyagokat.

Poharak

A receptek mellett mindig megadom az azokhoz javasolt pohártípusokat is, de természetesen nem valószínű, hogy rendelkezünk az összes fajtával a Highballtól a Hurrikán-pohárig. Ilyenkor nyugodtan használjuk a legjobban hasonlító vagy a célnak leginkább megfelelő pohártípust. Idővel, ha kedvet kapunk, érdemes lehet különlegesebb darabokat beszerezni.

Jég

A jég talán a legfőbb alkotóeleme a koktéloknak, majdnem mindegyikhez felhasználják. Mindig tisztának, hibátlan illatúnak, ízűnek és frissnek kell lennie. A gyümölcsös italokban szuper a gyümölcslevekből készült jégkocka (pl. narancsléből vagy meggynektárból). Átlátszó italokban igen szépek a jégkockákba fagyasztott bogyók vagy gyümölcsdarabok. Amit nem lehet eléggé hangsúlyozni: sose spóroljunk a jéggel és mindig több legyen kéznél, mint amennyiről gondoljuk, hogy elfogy.

Mértékek

A koktélok elkészítésekor az arányok betartására feltétlenül figyeljünk oda. Ehhez legegyszerűbb jelölt mérőpoharat használni - jobb híján egy feles pohár is megfelel erre a célra. Mindegy, hogy házi feles pohárral vagy profi mércével dolgozunk, amíg egy részt mindig ugyanannyinak választunk. Egy rész nagyjából 25-30ml-t jelent, de igényeinktől (és az adagoktól) függően tetszőlegesen változtathatjuk. Az öntet, mint mennyiség magyarázatra szolgálhat: ez 4-6 csepp folyadékot jelent, nagyjából 1-1.5 kávéskanálnyit.

A koktélokat általában háromféle módon készítjük: shakerben, keverőpohárban, kiöntéssel vagy (legritkábban) turmixban.

Díszítés

Sokat dobhatunk koktéljaink megjelenésén apróbb díszekkel. A legegyszerűbb dekorációk színes szívószálak, narancs-, citrom- vagy lime karikák. Szintén jópofa díszek a színes keverőpálcák, izgalmas megoldás a koktélcseresznye, ananászdarab, mentalevél illetve citromspirál használata, bizonyos koktélokhoz illhet a cukor- vagy sóperem. 

A rozék dicsérete!

Tombol a szezon! Ahogy megérkeztek az első tikkasztó melegek – idén igencsak korán – a borivók többsége rögvest a friss, üde fehéreket és a gyümölcsös rozékat kezdi előnyben részesíteni. Készüljön akár kékfrankosból, merlot-ból, grenache-ból, portugieserből, cinsault-ból vagy éppen cabernet francból, a rozé minden stílusban közkedvelt ital.

A rozékat - különösen Európa bizonyos részein - hosszú ideig csak másodosztályú borként tartották számon. A bortípus értékesítése azonban éppen itt, az elmúlt másfél évtizedben nyolcról tizenöt százalékra emelkedett. Közel hatmillió hektoliteres éves termeléssel még mindig Franciaország a világ legnagyobb rozébor-termelője, megelőzve ezzel Olaszországot, Spanyolországot, de még az Államokat is. Több fogyasztói felmérés szerint a rozéborok teszik ki a világ borfogyasztásának mintegy tíz százalékát, így néhány év alatt a rózsaszín csodáknak új területeket sikerült meghódítania. A britek, akik sokáig ódzkodtak e bor fogyasztásától, ma már nem tudnak ellenállni térnyerésének. A szigeteken egyetlen évtized alatt a rozéfogyasztás a zéróról hat százalékra nőtt, s ez a siker a bor körül kialakult új divatnak köszönhető.

Nemzetünk rozéi

Hazánk adottságai csaknem mindenhol lehetővé teszik, hogy értékes rozék készüljenek. Honi borkultúránk – bármilyen gazdagok is gyökereink – újkori kezdetei sajnos még nem teszik lehetővé, hogy kimondottan rozékhoz kötődő termelőket, vidékeket mutathassunk be, így most csak csemegézünk tapasztalatokból.

A hazai rozékészítés eszményi területei a Balatontól és annak képzeletbeli vízszintes vonalától északra elterülő borvidékek. Bár a kivételek itt is erősítik a szabályt, hisz Szekszárdon és Villányban is évről évre készülnek rózsaszín csodák, mégis a borfogyasztó tudatában Eger, Mátra, Etyek, Neszmély, Pannonhalma és Sopron lehetnek a biztos befutók – legalábbis rozé-téren.

A rozék divatja egészen korán, már a nyolcvanas években megérkezett hozzánk, érdekes módon azonban nem az északi területekre, hanem először Villányba és Szekszárdra. Legendás időszak volt ez. A termelők olyannyira megelőzték saját korukat, hogy a rozé bizony a kezdeti időkben nem volt éppen sikertörténet. A sváb hagyományok miatt mindkét borvidéken inkább a sillernek volt kultusza. A régi vonalat követő termelők, de sokszor a fogyasztók sem értették a gyümölcsös, karcsú, színanyagban világosabb borokat. A helyzet meglehetősen érdekes, ugyanis sem a hely, sem pedig a szőlőfajták nem indokolnák a rozék törvényszerűségét. Való igaz, Magyarország legmelegebb borvidékén nem is elsősorban a vibráló savakra, hanem inkább a gazdag gyümölcsösségre, esetenként a finom fűszerességre hajtanak a termelők. Aztán úgy ’93-’94 környékén megfordult a kocka. A borfogyasztók egyre inkább keresni kezdték a kezdetben kékfrankosból, zweigeltből, kadarkából és portugieserből készülő palackokat.

Hiába a korai indulás, a felkapottság, nem kellett sokáig várni, hogy valaki végre már az északi részről is kimutassa „rozé-fogait”. A Mátrában is igen korán, már a kilencvenes évek elején beköszöntött a rozé-kultusz, később aztán Eger, Sopron, később pedig Etyek és Pannonhalma sem maradt le. A legtöbbször szeles, viszonylag hűvös klímájú, sokszor meszes, illetve kötöttebb talajon dolgozó termelők szikárabb, gyümölcsösebb, savgazdagabb rozéi ugyanúgy megtalálták a piaci rést, mint déli társaik, ma pedig örvendetes módon mindkét típus megtalálható a polcokon.

A franciák rózsaszín csodái

Akárcsak más bor eredetéért, így a rozé gyökereiért is Franciaországba kell kiruccannunk. A Rosé d’ Anjou a tradicionális és kizárólag a Loire-völgyében fellelhető groslot és grolleau fajtákból készül. Még ma is számos olyan palack található a polcokon, melyeket jelentős maradékcukorral készítenek, hiszen főleg a helyieknek igényük van az ilyen típusú változatokra. A két ősöreg fajtához időközben csatlakozott a cabernet franc, a gamay és ezzel komoly minőségi emelkedés kezdődött a vidéken. A Cabernet d’ Anjou jellegzetes, karakteres, friss, üde és savgazdag (és száraz), nagyjából megfelel annak a stílusnak, amelyet ma idehaza a fogyasztók többsége keres és kedvel.

Kissé feljebb hajózva a folyón Bourgueil és Chinon, a Touraine-körzet következő kisebb védett származáshelyei, ahol szintén a cabernet franc villog, méghozzá igen fényesen. A kitűnő mészköves talajnak és a folyó által biztosított klímának köszönhetően igen szép rozé- és vörösborok készülnek.

Egészen más a helyzet vagy ezer kilométerrel délebbre. A Tavel a Rhône-folyó völgyének egyetlen olyan körzete, ahol kifejezetten rozék készülnek, s egész Franciaországban ez az egyetlen olyan AOC, melyet sem fehér-, sem vörösborokra nem használhatnak. A mediterrán éghajlatnak megfelelően, eső kevés esik, az is inkább nyáron, heves zivatarok formájában, az egyetlen pozitívum talán csak a Mistral elnevezésű szél, mely szinte „kisepri” a szőlőtőkék közül a gombás megbetegedéseket. A klímának, a magas hőmérsékletnek és az érett alapanyagnak köszönhetően az itteni borok magas, rendszerint 12,5-13,5%-os alkoholtartalommal kerülnek forgalomba. A Tavel a hazai rozékészítéstől teljesen eltér. Mélyebb színe a 12-48 órás héjontartásnak köszönhető. Érettebb boraiban már feltűnnek az animális jegyek, aszalt gyümölcsök, rendszerint fűszeres és a tannintartalma is jelentősen eltér az átlag rozéktól.

A Tavel vidékéről származó rozékat nem csupán a előételekhez vagy a tenger gyümölcseihez fogyaszthatjuk, mint ahogy a provence-i társaiknál megszokhattuk. A halételek persze itt is szóba jöhetnek, klasszikusan is jól illik a bouillabasse-hez, főként, ha az egy kicsit fűszeresebbre sikeredik. Megfelelő ízkörnyezetben, pl. fűszeres, karakteres mártásokkal tálalva háziszárnyasokkal is remek, de teljesen kiteljesedik tejszínes, gombás borjúhoz, bárányhoz. Testessége, magasabb alkohol- és tannintartalma miatt magasabb hőmérsékleten, 10-14 fokon ajánlható a fogyasztása.

Ha van olyan terület, melyről az átlagfogyasztó is hallott – amúgy rozé szinten –, és a leginkább etalonként szerepel, ha a bortípusról beszélnek, az Provence, ahol mindig süt a nap, kabócák csiripelnek, rendre illatozik a levendula, a kakukkfű és a rozmaring. Egy provence-i nyaralás elmaradhatatlan kelléke a jól behűtött rozé, melyet elég gyakran, úgynevezett kuglibábot formázó palackba töltenek.

Többen a két világháború idejére teszik az első halványpirosas színű borok készítését. A Cote d’ Azur sokáig csak az arisztokraták vagy a nagyon gazdagok privilégiuma volt, azonban a harmincas-negyvenes évektől kezdődően egyre inkább megindult az érdeklődés Dél-Franciaország felé. Ez a folyamat aztán a második világháborút követően robbanásszerűen megnőtt, és Provence az egyik legkedveltebb turisztikai régiója lett.

A hely amúgy is megkapó természeti, építészeti, klimatikus jellegzetességeit csak még jobban kiemelték a helyi ételek, a mesclun, a bouillabasse, a ratatouille, a sült hal és a tenger gyümölcsei, a sok paradicsom, borjúsült, cassoulet, aioli, amikhez persze jól csúszott egy palack jégbehűtött rozé.

Provence-ban e tekintetben máig nincs változás, hisz még mindig a teljes termelés négyötödét rozéként adják el, előrelépés mindössze a minőség terén történt, ott viszont komoly változások történtek.

Láng György (George Lang) 1924-2011

George Lang, a világhírű vendéglátóipari szakember, tanácsadó, vendéglős, szakíró kedden, 86 éves korában elhunyt New Yorkban. Halálát Jenifer Harvey Lang erősítette meg, s elmondta, hogy egy ideje már Alzheimer-kórban szenvedett.

George Lang, aki Deutsch Györgyként látta meg a napvilágot Székesfehérváron, s később Láng Györgyre változtatta nevét, 1946-ban hagyta el hazáját. Eredetileg hegedűművésznek készült, de Amerikában már szakácsként, később bankett mendezserként vált ismertté. Dolgozott a világhírű Waldorf-Astoriában, a The Plaza-ban, majd a Restaurant Associates-hez került. Az úttörő vállalkozás, akkor élte virágkorát, mikor a vendéglátás világszerte modernizálódott, mikor ezerszámra nyíltak jobbnál jobb éttermek és vendéglő szerte a világon. A társaság több híres, innovatív projektet is létrehozott, melyek közül kiemelkedik a Four Seasons. Ezt később Láng vezette, s működése alatt lett a világ egyik legjobb étterme.

1970-ben alakította meg saját cégét, a George Lang Corporation-t. A vendéglátóipari-tanácsadó vállalkozás bő tizenöt esztendőn keresztül sok száz befektetőnek, étterem és vendéglőtulajdonosnak nyújtott segítséget. Ebből az időszakból kiemelkedik kapcsolata a Hyatt céggel, de közreműködött a budapesti Hilton megnyitásában is.

Életének két nagy „főműve” a manhattani Cafe des Artistes, majd a budapesti Gundel lett. Előbbit 1975-ben vette át, és a nyolcvanas- kilencvenes években New York egyik elsőszámú vendéglőjévé tette. A legendás Gundelt 1992-ben felújították és újranyitották, századik születésnapján, 1994-ben pedig már nagy sikerrel működött.

Láng György több nagyszerű könyvet is írt, ezek közül kiemelkedik a Klasszikus Magyar Konyha, a Konyhai különlegességek és képtelenségek. Közreműködött a Gundel 1894-1994 könyvben, önéletrajza pedig Terítéken az életem címmel jelent meg.

Forrás:http://www.nytimes.com/2011/07/07/nyregion/george-lang-of-cafe-des-artistes-dies-at-86.html?_r=1

Nyári hűsítő gasztrolap

A Magyar Konyha összevont, nyári száma a napokban került az újságosokhoz. Központjában a Balaton, a halak, a kézművesek és persze a nyár! Még nem késő beszereznie annak, aki a tó partjára vagy környékére tervezi nyaralását.

A magazin rögtön a legjobb balatoni étterem bemutatásával, tulajdonosával és konyhafőnökével készült beszélgetéssel kezd. A jólértesültek már tudhatják, aki pedig nem, annak elárulom, a balatonszemesi Kistücsökről van szó. Alapanyagok tekintetében most a hal viszi a prímet. Megtudhatjátok, hogy melyek a leghíresebb balatoni halak, és nem utolsó sorban azt, hogyan is kell elkészíteni őket és szellemes írást találhattok a halászléről, mely az egyik legnagyobb hungarikumunk.

30 hűsítő nyári recept, élén az uborkával a cukkinivel, hogy még jobban fokozzam a vágyat, s ha ez még mindig nem elég, elolvashatjátok a legjobb halsütők, éttermek és cukrászdák listáját a tó körül.

A borbarátoknak jó szívvel ajánlom a Konyári Jánossal készült beszélgetést, a fröccs kultúrájával foglalkozó írást, de jó tippeket találhattok benne balatoni borokról is. Különösen érdekes és tanulságos a csopaki Tamás pince tulajdonosaival készült beszélgetés.

Nekem személyesen is nagy élmény volt olvasni a Káli-medencével és környékével foglalkozó vagy tíz oldalt, mely bevallhatom, a kedvenc helyem Magyarországon. Legyen az bor, sajt, pékáru, húskészítmény, úgy érzem ez a vidék páratlan a maga nemében, és akkor a természeti szépségekről, a tájról, az őshonos állatokról még nem is szóltam.

Jó kis olvasmány, tele hasznos tippekkel, mely élvezetessé, és nem utolsó sorban tartalmasabbá teheti a nyarat.

www.magyarkonyhakiado.hu
elofizetes@magyarkonyhakiado.hu

Kapormártás és újburgonya

A kapormártáshoz már biztosan minden Culinaricum olvasónak volt szerencséje, kinek jobb, kinek rosszabb tapasztalata. Békebeli, vagy ha úgy tetszik igazi retro fogás, mely szerencsés esetben jóemlékű gyermekkorunk ízeit csempészi vissza rohanós hétköznapjainkba, vagy éppen hétvégéinkbe. Szerintem ilyenkor, nyár elején kihagyhatatlan étel, egyszerűségével üdítő színfolt lehet a még most is kissé egyoldalú táplálkozásunkban.

A kapormártással kapcsolatos negatív élmények sorát biztosan a menzákon feltálalt és elfogyasztott „kreációk” jelentik. Szerintem tíz emberből hét-nyolc találkozott már a lisztes, csomós rántással készített, ugyancsak kevés kaporral készülő „valamihez”. Aki viszont volt, vagy van olyan szerencsés, hogy vidéken, szülői vagy nagyszülői háznál termett és mondjuk a mama által elkészített, majd újburgonyával körített kapormártást is megízlelhetett, az pontosan tudja, milyen messze is áll a kettő egymástól. Mondjuk, mint Makó Jeruzsálemtől…

A kapor évezredek óta termesztett és fogyasztott fűszer- és gyógynövény. Eredetileg a Földközi-tenger vidékén termett, majd feltehetően innen terjedt el a Közel-Keleten, egész Ázsiában, majd Európában. Kontinensünkön már az ókorban is ismert volt, a görögöknél tűnik fel először, akik aztán sok helyre, többek között Itáliába is eljuttatták. Úgyszintén nem tisztázott, hogy hazánkban mikor kezdték termeszteni, de valószínűsíthető, hogy a Római Birodalom fénykora alatt került be Pannóniába. Levele, fiatal virága és beérett termése egyaránt alkalmas fűszerezésre. A hajtásokat és a leveleket frissen és szárítva is használjuk. Zöld virágos részét nyersen és szárazon morzsolva, magját egészben és darálva is fogyasztjuk, igen hatásos, rendkívül karakteres olaj is készülhet belőle.

Aktuális posztom főszereplője a Monarchia idején élte fénykorát. Kedvelt mártás volt főtt vagy sült húsok mellett, leghíresebb társa szerintem a főtt marhahús (jobb helyeken csak fartő)lett. Bécsben mind a mai napig igen elterjed a Tafelspitz mellé, de örömteli módon ezt idehaza sem felejtették el, talán csak lekerült a napirendről, ahová mostanság újra visszakerült. Én most a párom által elkészített változatot mutatom be.

Hozzávalók:

2 csokor friss kapor
2 evőkanál liszt
2 evőkanál olaj
40 dkg tejföl
1-1,5 dl víz
só, fehérbors

A megmosott és leszárított kapor tüskeszerű levélkéit szedjük le a vastag szárakról, és ha nagyok lennének, kicsit vágjuk össze. Először a világos rántást készítjük el, melynél az olajon kevés lisztet pirítunk, ha enyhén megpirult, rádobjuk a felaprított friss kaprot, és felöntjük vízzel. Sóval, fehérborssal ízesítjük, kicsit forraljuk, vigyázva, mert hamar besűrűsödik, majd hozzátesszük a tejfölt. Aki szereti, tehet bele fehérborecetet vagy citromlevet.

Az újburgonya vékony héját vízben lekapargatjuk, majd kevés sós vízben megfőzzük. Az elkészült kapormártást ezzel az ugyancsak nyáreleji finomsággal tálaljuk. Végszóként, s persze azért, hogy a húsimádók kedvébe járjunk, ki lehet egészíteni egy kevés olajban megpirított baconszalonnával, és hogy a borfogyasztók se búslakodjanak, illik hozzá egy jól behűtött sauvignon blanc, de jó társ mellé egy jó hideg fröccs is.

Manhattan

A most bemutatásra kerülő kevert ital az aperitifek, az étkezés előtti italok körébe tartozik. Ennél azonban jóval többről van szó: egy olyan klasszikus, mely a közvélekedés szerint, már a legkorábbi koktélok között is megtalálható volt, mikor 1862-ben megjelentették az első, kevert italokról szóló könyvet. Sőt egyesek odáig merészkednek, hogy a legősibb koktélnak kiáltsák ki.

A legendák szerint ezt a klasszikust is Jerry Thomas, minden mixerek őse alkotta, az viszont egészen biztos, hogy a Bartenders Guide-ban először ő írta le receptjét. „Professzor” Jerry Thomas – ahogy később a szakirodalomban nevezték – mixerek egész generációit tanította, s a századelőn Mix-Show-jával nem csupán az Államokban, de Európában is körutazásokat tett, így az Óvilág is megismerkedhetett az új szokásokkal. Thomas akkoriban sajátos, művészi módszerekkel készítette a koktélokat.  Mindkét kezében poharat tartott, és az összekeverendő italokat többször egymás után áttöltötte egyikből a másikba. Ám nem úgy tette ezt, ahogy ma általánosan elképzeljük, hanem hatalmas ívben és egyre növekvő, a kartávolság maximumát is elérő messzeségből. Bemutatóinak csúcspontja, az ugyanezzel a módszerrel egy pohár égő whiskyből és egy pohár vízből elsötétített teremben kevert Blue Blazer Punch volt. A kísérteties jelenség sikere természetesen nem maradt el.

Ha már Jerry Thomasnál járunk, érdemes megemlíteni, hogy mai szemmel mennyire „ős” korban élt. A sokat emlegetett Bartenders Guide például hetven punch és csak tizenkilenc koktélreceptet tartalmazott. Napjaink italkönyvei már akkor is ódivatúnak tűnnének, ha megfordítanák az arányokat.

Ez az érdekes kis kitérő ugyan nem kapcsolódik szervesen a Manhattan koktélhoz, mindenesetre elárul valamit születésének körülményeiről, az akkortájt uralkodó divatról. Ma már egészen biztos, hogy a Manhattan sem kerülhetett volna be a klasszikusok közé, ha nem lehetne, szinte ezerféleképpen variálni. Mi most ugyan „csak” négyféle változatot ismertetünk, a valóságban viszont a felsorolásoknak szinte csak a fantáziánk szabhat határt. Elképzelhető, hogy a keserű angostura helyett kedvenc likőrjeinkből teszünk bele egy keveset, de bármelyik vermut, bármelyik whiskyvel keverhető, s akkor már meg is teremtettük az alapokat. Még egy érdekesség: ha skót whiskyvel keverjük a Manhattant, akkor az már Rob Roy lesz. Azt sajnos nem tudjuk, hogy mi a helyzet akkor, ha ír whiskyvel bonyolítjuk a sort. Sajnos még nem ismerünk olyan szabadsághőst, akiről el lehetne nevezni a változatot, de ha Önök tudnak ilyet, akkor ne habozzanak, írják meg nekünk.

Történelmi változat 1862-ből

2 öntet Curaçao vagy Maraschino

3 öntet angostura

1 pony (3cl) Rye Whiskey

1 borospohár vermut (ízlés szerint)

Shakerben jéggel rázzuk össze, szűrjük bordói  borospohárba, és negyedbe vágott citromkarikával szervírozzuk.

Manhattan Dry

1 öntet angostura

2 cl száraz vermut

4 cl kanadai whisky

Keverőpohárban jégkockákkal keverjük össze és szűrjük koktélospohárba.

Manhattan Medium

1 öntet angostura

1 cl piros vermut

1 cl száraz vermut

4 cl kanadai whisky

Manhattan Édes

1 öntet angostura

2 cl piros vermut

4 cl kanadai whisky

Fotók: cocktailsatthecove.blogspot.com, mixshakeandpour.com

Pikáns-tejfölös karfiolleves

Ez a leves aztán már végképp elhozza a nyarat! Nagyon régóta készítjük, és szinte csak ilyenkor, hiszen pikáns, üde, frissítő ízére ilyentájt van a leginkább szükség. Nekem egyébként mindig jobban ízlik hidegen, mint melegen.

A benne található alapanyagok egyébként nem zárnák ki, hogy egész évben készítsük, fogyasszuk, de ízvilágára valahogy nem télvíz idején kívánunk rá (max. ritkán). Ahogy kitavaszodik, rögtön elővesszük, hogy aztán egészen őszig rendszeresen élvezzük a zöldségek intenzív ízét, hol balzsamecetes, hol citrusos, hol fehérborecetes pikánsságát. Mert ezek a legfontosabbak a leves esetében.

A karfiol a vadkáposzta termesztett változata. Feltehetően a Közel-Keletről származik, a görögök már ismerték, és ők közvetítették a rómaiak felé is. Jó ideig feledésbe merült, majd a középkori Európa vezető államaiban, elsősorban Franciaországban lett kedvelt. Az 1600-as években Olivier de Serres, ismert mezőgazdász, a kényes, nehezen termelhető növények között említi. La Quintinie, a Napkirály kertésze a magokat Ciprusról hozatta, szerinte a legkiválóbb minőség a szigetországban keresendő.  A többszöri nemesítésnek köszönhetően Franciaországban már a század végén sikerült magot termeszteni.

Ma is elsősorban Európában népszerű zöldség, amelynek húsosan megvastagodott fehér virágait lapátszerű zöld levelek veszik körül. Akkor jó minőségű, ha teljesen fehér és rózsái szorosan illeszkednek. Vitaminokban, ásványi anyagokban rendkívül gazdag, magas a mangán-, kálium-, magnézium-, szelén-, cink-, kalcium- és réztartalma is.  

Hozzávalók 4-6 főre

1 közepes fej karfiol,

3 szál sárgarépa,

2 szál fehérrépa,

2 gerezd fokhagyma,

egészbors, olívaolaj,

só, őrölt bors, tárkony

tejföl, liszt a habaráshoz

1 közepes citrom leve

Elkészítés:

Olívaolajon megpirítjuk a durvára vágott fokhagymát, a karikára vágott zöldségeket és az egészborsot, majd felöntjük vízzel. Amíg fő, megtisztítjuk és rózsáira szedjük a karfiolt, amit később akkor adunk a leveshez, ha az alapanyagok már félig megfőttek. Sózzuk, borsozzuk, tárkonylevéllel ízesítjük, majd készre főzzük. A legvégén tejfölös habarással sűrítjük és a citromlevet is csak ekkor adjuk a már elkészült leveshez.

Tipp:

Aki nem talál, vagy nem akar citromot használni a pikáns íz eléréséhez, az választhat nyugodtan balzsamecetet vagy fehérborecetet is az végső ízesítéshez.

Ménes-Dealu Mare

Erdély, a forradalom, 1989, szüleim emléke. Néhány, kissé homályosnak tűnő kép, amit ráadásul eddig csak különböző médiákban láttam. Nagyjából így azonosítottam a Magyarország keleti határától csupán egy karnyújtásnyira fekvő területet. Hatalmas nagy fehér folt! 2007 őszéig semmit sem tudtam erről a részről, így a meghívás, melyet abban az esztendőben kaptam, épp időszerűvé tette a pár napos kiruccanást.

Erdély és Románia a következő évek nagy meglepetése, befutója lehet. Elképesztő lehetőségek egész sorára derült fény az ott eltöltött négy nap során. Voltak pillanatok, amikor bizony csak kapkodtam a fejemet. A több borvidék közül mi a négy nap során Ménest és Dealu Mare-t érintettük. Kiindulópontunk Gyula, a takaros kisváros volt, ahonnan tényleg csak egy kőhajítás a határ.

Ménes

Első úti célunk, a ménesi borvidéken működő Wine Princess cég volt, melyet Balla Géza pincészeteként is ismer a hazai borfogyasztó. Géza vállalkozása mindössze pár kilométerre fekszik Aradtól, a néhány óra alatt, amit nála töltöttünk, pedig egy szépen, ígéretesen növekvő pincészet képe rajzolódott ki. Jelenleg még vagy három különböző helyen működik, de szerencsénk volt megtekinteni legújabb beruházásukat, melynek keretében egy feldolgozót, pincét, központot és panziót egyesítő komplexumot építenek.

A pince palackos tételei és hordómintái is egyaránt figyelemre méltóak. Ha feltétlen ki kellene emelnem valamit a megkóstoltak közül, akkor a mustos fehérre, kadarkájára és pinot noir hordóira szavaznék, utóbbiból vagy négy-öt változatot is sikerült megkóstolnunk. Még egy szőlőtúra a kadarka ültetvényre, és máris indulhatunk tovább, egyenesen a Maros-völgyén át.

Hosszú órákon át követjük a folyót, s könnyen megállapítható egy nagy igazság; egy valami mostanság igencsak kell, ha az ember autóval utazik Romániában: ez pedig a türelem. Hogy ez mennyire igaz, azt csakhamar a valóságban is megtapasztalhattuk. Amúgy sem szélvész tempónknak Déva városánál egy több, mint három és fél órás dugó vetett véget. Kénytelen-kelletlen le kellett tehát mondanunk a Vajdahunyadra tervezett kitérőnkről, és a helyi specialitásokat felvonultató ebédről is, helyette maradt az út menti amerikás zsemlye, az elmaradhatatlan húspogácsával(?). Aztán minden „jónak” vége szakad egyszer, s mi is emberi tempóra kapcsolhattunk. Néhány órán belül meg is érkeztünk Nagyszebenbe (románul Sibiu, németül Hermannstadt, latinul Cibinum), hogy egy kis villámlátogatás során ismerkedjünk a településsel.

A 2007-ben Európa Kulturális Fővárosa státuszát betöltő településen olyan élményben volt részünk, mely sokáig emlékezetes marad. Este tíz órakor, szeptember végén meglepő élettel, nyüzsgéssel teli utcák, emberekkel, fiatalokkal teli teraszok, s a csodálatosan helyreállított, kivilágított történelmi belváros, mely barokk jegyeivel hamar belopta magát a szívünkbe. Sajnos sokáig nem időzhettünk, hiszen még vagy jó száz kilométer előttünk volt célállomásunkig, ezért bizony már jócskán belementünk az éjszakába, amikor Brassót elhagyva begördültünk Azugába, ahol a Halewood pezsgőmanufaktúrájának vendégszobáiban tölthettük jól megérdemelt pihenésünket.

Constantin Nita a cég külkereskedelmi menedzsere, az éjjeli időpont ellenére szívből jövő kedvességgel és jól behűtött pezsgővel várt minket. Vajon kívánhat-e jobb fogadtatást egy megfáradt utazó?! Némi kis „gyors” vacsora (vagy korai reggeli), és hamarosan mindenki jóízű álomba merült.

Másnap reggel aztán egyik meglepetés következett a másik után. Verőfényes napsütés, csodálatos, hegyektől védett kis völgy képe bontakozott ki előttünk, amit ugye a sötétben nem tudtunk szemügyre venni. Mindennek a tetejébe fantasztikusan tiszta, harapható levegő és nyugalom. Reggelink után – amihez persze jutott pezsgő is – megszemlélhettük a pincéket is.

A Rhein & Co. cég 1892-ben alakult, 1920-tól készítenek pezsgőket eredeti, champagne-i módszer alapján. Egykoron a román király udvari szállítói is voltak, manapság is keresik a kapcsolatot az egykori uralkodóval.

Az alapanyag persze a Halewood ültetvényeiről származik, mintegy 60-70 kilométerről érkezik idei a chardonnay, a pinot gris, de kékszőlőt, pinot noir-t és merlot-t is felhasználnak. Pezsgőik igazán kellemesnek bizonyultak, különösen a Brut tétel lopta be magát sokunk szívébe.

Két nap Dealu

Néhány perc készülődés-csomagolás, és máris robogtunk dél felé: várt minket Dealu Mare. Útközben elhagytuk a 45. szélességi fokot, melyet az út mellett egy kis mértani tábla is jelez. Gyorsan megpróbálom felidézni, milyen borvidékek is fekszenek ezen a szélességen: Médoc, Crozes-Hermitage (Észak-Rhone), Asti, Emilia-Romagna, Krk sziget, Fruska Gora (Szerémség), és még sorolhatnám. Úgy tűnik, nem járhatunk rossz helyen…

Ploiesti-től egy jobbos, és máris a híres borvidéken találtuk magunkat. A Dealu Mare név, hosszú dombot takar, ez a valóságban egy 40-50km hosszan elnyúló vonulatot jelent, s csak mellesleg említem meg, hogy az ország elsőrendű vörösboros területén járunk.

A két nap során elsőként a Halewood-hoz mentünk. Jó szokás szerint először egy cabernet ültetvényre vittek minket, ahol éppen folyt a szüret. A fajta apróbb bogyójú változatát termesztik – ez nálunk nem igazán elterjedt – viszont jobb minőséget ad. Ennek ellenére kissé furcsán festett a szőlő, kérdeztük is, hogy az ilyen kis bogyók normálisak-e? A szőlész maga is kissé elégedetlen volt, hiszen ebben az esztendőben a területeknek óriási meleget és aszályt kellett leviselniük, így érthetővé vált a fenti jelenség. A szőlős séta után irány a pincészet látogató-központja, ahol, ha a teljes választékot nem is, de igen nagy keresztmetszetet sikerült megkóstolnunk.

Tucatnyi fehér- és vörösbor közül – melyek egyébként mind-mind hibátlanok, sőt kiválóak voltak – leginkább a fekete leányka (két változat is szerepel a cég kínálatában) és a Byzantium Rosso di Valachia nyerte el tetszésemet. Ez volt talán a második alkalom, hogy sikerült személy szerint is fekete leánykát kóstolnom, és minden túlzás nélkül állíthatom, lenyűgöző volt.

A második Dealu Mare-i napunkon Románia talán legismertebb és legjobb pincészetéhez a Davino-hoz látogattunk. A cég a hosszú dombon belül is Cepturában székel, mely még ezen a kiváló borvidéken belül is a legjobb rész. Itt nincs külön látogató-központ, egy helyen végez mindent a pincészet. Dan Balaban és Bogdan Costachescu fogadott minket a hipermodern épület előtt. Előbbi a tulajdonos, utóbbi pedig a főborász, aki mára tulajdonrészt is szerzett a cégben, mellesleg pedig ezer szállal kötődik a vidékhez. Az a tipusú borász, melyből idehaza is feltűnően sok van, aki a bemutatkozás után már a második mondatban azt mondja: már a nagyapám is... Saját szőlőterületük vagy hetven hektár, de ebből jelenleg csak mintegy negyven terem, így még kénytelenek felvásárolni, ahhoz a kétszázezer palack borhoz, melyet évente kibocsátanak.

Csak semmi szégyenkezés – gondoltuk a Halewood milliós palackszámához viszonyítva, hiszen itt az árak jóval magasabbak, amit a minőség is indokol. Ami a leginkább érdekes volt számomra, hogy itt a fehér-, rozé- és vörösborok árában nem nagyon tesznek különbséget: úgy uszkve 7-8 ezer ungárus pénzt kell leszurkolni egy-egy Davino-s palackért. Nagy élmény volt az egész borsor, a fekete leányka itt is kiemelkedett, de számomra a csúcs mindenképpen a Domaine Ceptura Rouge 2005 és a Flamboyant 2003 volt, utóbbi melegségével, bujaságával, fűszerességével leginkább egy jó Chateauneuf-du-Pape-ra emlékeztetett. El is kérnek érte jobb helyeken vagy száz európai csengő tallért.

Gasztronómia

Ritkán történik meg, de most muszáj kissé mentegetőzni. Először is nem sikerült úgy belekóstolnunk a helyi gasztronómiába, mint terveztük, de azért egyedi dolgokat, olyat, amit érdemes bemutatni, így is találtunk.

Az egyik legjellemzőbb specialitásuk a Mititei (ejtsd: mics), ami egy darált húsból (az eredeti recept három félét ír), hagymából és egyedi fűszerezésből álló roston sült húsrudacskát rejt magában. A nálunk, illetve a Balkánon is ismert a Cevapcici-t, lehet talán leginkább az ételhez hasonlítani. Igazán ízletes, mindig frissen sütik, sokszor az út mellett is megkóstolható, friss kenyérrel, mustárral és két darab fogpiszkálóval fogyasztják. Kötelező…

A másik maradandó élményt a különböző csorbák (levesek) adták. Sokat utazó honfitársainknak talán már feltűnhetett, hogy a magyar konyhához hasonló, úgymond leveses nemzetet nemigen lehet találni. Nos, a román konyhában a csorbák alapvető fontosságúak. Többféle csorba létezik, melyet tejfölösen és pikánsan készítenek. Lehet csirkés, pulykás, bárány- vagy borjúhúsos változatban, de a legkülönlegesebb a pacalos. Sok helyen kínálnak mellé erős zöldpaprikát, amelyet egyszerűen harapnak a leves mellé. 

Ami még rendkívüli volt az út alatt, az a finom, helyi, igazán karakteres juh-, kecske-, és tehéntejből készülő sajtok világa. Szinte bárhová mentünk elmaradhatatlan kelléke volt az asztalnak. Sokszor fordul elő a padlizsánkrém, melyet legtöbbször előételként kínálnak, pirítóssal együtt fogyasztanak. Ennek kissé továbbfejlesztett változata a zakuszka, melynél a padlizsánhoz paprikakrémet kevernek, s esetleg kiegészíthetik egy kis paradicsommal is. Lilahagymával a tetején koronázza meg a pirítóst. Jól csúszik egy kellemes borozgatáshoz…

Hazafelé

A hazatartó út során is igazi élmények vártak ránk, de – egyfajta lazításként, vagy levezetésként - ezek már inkább kulturális, építészeti és történelmi tekintetben voltak érdekesek. Brassó, Segesvár, Kolozsvár, Nagyvárad érintésével érkeztünk meg újra Gyulára.

Mint minden út során, hazaérve próbáltam gondolataimat összeszedni, és a tanulságokat levonni. Azok pedig voltak bőven. Szakmailag egyértelmű megvilágosodást hozott az út. Erdély és Románia olyan területi és termelői potenciált jelent, amit nagyon hamar kihasználnak majd. Aki okos már most odafigyel rájuk.

Igazán kellemes csalódást jelentettek az emberek. Rájöttem, hogy alapjában véve nincs itt semmi baj. Ha csak rajtunk múlna mindig békében, és jó szomszédi viszonyban élhettünk volna. Erre példa sok évtizeden keresztül volt. Ha a nagypolitika nem szól bele, rengeteg negatívumot, feszültséget elkerülhettünk volna. Nincs más hátra; mi magyarok, románok, szászok, székelyek próbáljunk meg újra szabadon és békében egymás mellett élni. Mindenkinek jobb lesz!


Galéria itt.

Szalonnás csőbensült spárga

Adós vagyok még egy spárgás recepttel, és ahogy ígértem ezt is közzéteszem, már csak azért is, mert úgy látom, kedvelitek ezeket a bejegyzéseket, arról nem is beszélve, hogy még mindig aktuális, így akinek kedve tartja, még nyugodtan kipróbálhatja, hiszen szinte mindenhol beszerezhető még friss spárga.

A csőbensült spárga az első variáció volt, amit saját magunk kipróbáltunk. Nagyon sokáig szinte kizárólag bacon szalonnát használtam a sütéshez, idén azonban felfedeztem egy olyan hentest, aki a Rábaközből, egészen pontosan Beledről hozatja a házi angolszalonnát, és az íze sokszor leírhatatlan.

Az angolszalonna egyébként gyermekkorom ízeit csalogatja vissza. Nálunk nagyon gyakori volt, még a bacon előtti időkben, és jóval azelőtt, hogy az előrecsomagolt, vákuumozott áruk megjelentek volna a polcokon.

Ez tulajdonképpen egy hátszalonna csík, melyet úgy hasítanak ki a sertésből, hogy egy jó rész karaj is legyen rajta. A legjobb ízű darabokat a 100 és 120 kilós állatok adják, hagyományosan sózzák, és pácolás után füstölik. Utána irány a kamra, ahol tovább szikkad, érik és így válik egyre koncentráltabb ízűvé. Az angolszalonna zsíros része először tömör, kissé rágós, idővel érett ízt vesz fel, ami jó összhangban van a húsos rész erősen sós, füstös jellegével. Frissen felvágva felülete szivárványban játszó rózsaszínes. Akkor jó, ha a húsrész érett, omlós, a zsíros rész pedig már nem rágós, szinte olvad az ember szájában. Sok helyen kísérleteznek boros pácolással, erre különösen alkalmas társ lehet egy karakteres somlai, de ha ráleltek egy fűszerkérges változatra, azzal érdemes próbát tenni.

Hozzávalók 4 személyre

fél kg friss zöldspárga,

10 dkg natúr krémsajt,

2 dl tejföl,

25 dkg angolszalonna,

olívaolaj, só, frissen őrölt bors, szerecsendió ízlés szerint

A spárgákat megmossuk, végeit megpucoljuk, ha fás, le is vághatjuk. A vízben maximum 2 percig főzzük elő, majd egy olívaolajjal kikent tűzálló tálba tesszük. Egészen enyhén megsózzuk, befedjük a vékony szeletekre vágott angolszalonnával, és egy kis szerecsendióval fűszerezzük. Ezek után a házi tejfölt kikeverjük a natúr krémsajttal, ezt tesszük a tetejére, és ezzel egyenletesen beborítjuk a szalonnával fedett spárgákat. Előmelegített sütőben 15-20 perc alatt készresül.

Tipp

Önállóan egy remek meleg előétel, ám igen egyszerűen varázsolhattok belőle főételt is. Ilyentájt jól illik hozzá a főtt újburgonya, a párolt rizs, a kuszkusz, de még a tésztát is elviseli. Ja, és majdnem elfelejtettem: ehhez a spárga ételhez szerintem már egy jófajta rozé dukál. 

A szekszárdi kakas mennybemenetele.

Ha a honi utazó egy kipróbált, összeszokott társasággal tölti a Szekszárdra vezető utat – akik mellesleg szeretnek jókat borozgatni, s mellé falatozni –, óhatatlanul is azon kapja magát, hogy a társaság egyre többet beszél a jó asztali étkekről, és előbb vagy utóbb gondolatban is megéhezik.

Ki is alakult ezzel kapcsolatban egy kis fórum, megvitattuk, állja-e az idők próbáját a magyar konyha. Tudjuk, mostanában sokan szeretik közhelyesként, uram bocsá’ egyenesen régimódiként, már-már túlságosan is rusztikusként aposztrofálni a hagyományos magyar konyhát. Hát mi megállapítottuk: jó nagyot tévednek! Hazai konyhánknak szinte nincs olyan fogása, mely akár hagyományosan, akár kissé átgondolva, ne igazodna modern korunk elvárásaihoz.

Az utolsó gondolatok, mellyel íz-fórumunkat zártuk, már Szekszárdon fogantak, míg első programunkra igyekeztünk. Heimann Ferenccel, a pinceépítővel találkoztunk, a korábbi megbeszélésnek megfelelően egyszerű pince-vizitre készültünk, amiben viszont utána részesültünk, arra egyikünk sem számított.

Fogadjunk, nem találjátok ki, a pincék után itt is az asztali örömökre terelődött a szó, később vendéglátónk megjegyezte: hamarosan feltálalják az ebédet. Hirtelen szólni sem tudtunk a meglepetéstől, de már tereltek is bennünket a takaros, kissé svábos ihletéssel berendezett vendéglőbe. Nyilván minden, gyakorta vendéglőt, éttermet járó máshová teszi a mércét, de minden túlzás nélkül állíthatjuk, akár a borok, akár az ételek, sőt még a kiszolgálás is tökéletes volt. Mi, akik igenis szeretjük a jó, magyar konyha ízeit, szebb helyre nem is kerülhettünk volna.

Az aperitifként kínált fehérbor kitűnően alapozta meg az első fogást, a füstölt jércéből készült levest. A főétel előtt egy karakteres, fűszeres kadarkát kínált a ház „asszonya”, néhány körrel később pedig már repült is asztalunk felé a hagyományos szekszárdi vörösboros kakaspörkölt. Bár egyre többen azonosítják ezzel az étellel a szekszárdi dombokat, mégis úgy éreztük, hogy Szekszárd és a baromfiudvar királyának házasságában érdemes lenne jobban elmerülni, s ezt a nagyobb nyilvánosság elé tárni. Érzésünk szerint a város, a fűszeres borok és a kakaspörkölt együttesen még sokra hivatottak.

Visszakanyarodva eredeti mondanivalónkhoz, a kakaspörkölt mellé, házi készítésű káposztasalátát és nokedlit (még véletlenül sem galuskát) kaptunk gőzölgő tálakban. Ez volt az a pillanat, amikor egyikőnk sem szólt, csak néztük az ételt, és gondolatban mindannyian ejtettünk egy-két örömkönnyet a gasztronómia oltára előtt.

A borokról szólva… A klasszikus példát érdemes ide sorolni, mely már oly sokszor elhangzott, mégis érdemes lenne egy-két, a szakmáját kevés dicsőséggel gyakorló vendéglős figyelmébe ajánlani: nem kell túlzásba esni, elég a hegy levéből két-három fajta, az viszont ne csupán jó, hanem kifogástalan legyen! A rusztikus ízekkel, fűszeres hússal és fűszeres borokkal átitatott ebéd után még mozgalmas délután, no és több tucat bor, valamint hordóminta kóstolása várt ránk, egészen addig, míg este a szállásunkra nem értünk.

Szőlőhegyi vacsora

Akik egyszer az életben szeretnének egy igazán autentikus helyre ellátogatni, azoknak jó szívvel ajánlunk egy-egy pincés, szőlőhegyen lévő szállást. Megérkezésünk után vendéglátóink a pince saját törkölypálinkájából kínáltak kóstolót, majd egy rövid, de annál kellemesebb sétára indultunk, hogy szemrevételezzük a környéket. Jó fertály óra múlva már jólesően megéhezve ültünk asztalhoz.

A szakács elsőként roston libamájat tálalt házi hagymalekvárral, később itt is visszatért a kakas, méghozzá egy zöldségekkel gazdagított raguleves formájában. A folytatásban sült fogas, valamint párolt szarvascomb barnamártással következett. Itt volt olyan társunk, aki már nem bírta a „kiképzést”, hozzáteszem a többiek is kezdtek egyre hosszabbakat pislantani. A zárásként feltálalt rétesre már viszonylag nehézkesen gondolunk vissza, de azért nem hagytuk cserben a szakácsot; illendően ebből is fogyasztottunk. A teljességhez hozzátartozik, hogy a fent említett kiváló ételsort egy 2003-as borsor is felejthetetlenné tette. A következő napon elfogyasztott borok csak tovább erősítették a gondolatot: Szekszárd boraihoz, hagyományos paprikás-hagymás alapú, fűszeres ételeknek kell illeszkedniük.

Az alábbiakban a kozármislenyi Kakasfesztiválról készült videóval is szeretném meghozni a kedveteket egy jó kis kakaspörkölt főzéshez.