Először az ezredforduló környékén láttam a televízióban. Néztem őt és nem tudtam mire vélni különös főzési stílusát, egyéni rendezői és operatőri irányítgatását, folyamatos iszogatását, de azzal sem tudtam mit kezdeni, hogy miért löttyinti mindig nyakon az általa készített ételeket a jó kis borokkal, vagy más italokkal. Talán azért volt ez olyan furcsa számomra, mert addig egészen más, sokkal merevebb főzőműsorokhoz voltam szokva.
A történet Angliában, egészen pontosan Sommersetben kezdődik, 1943-ban. Édesanyja egy gyapjúfeldolgozóban dolgozott, míg apja villanyszerelőként kereste a család kenyerét. A kis Floyd első kedvenc étele, a véres hurka volt, méghozzá egy kis zöldborsópürével körítve.
Az általános iskolai örömök és a vidéki gyermekkor után a középiskola sokkal kevesebb pozitívumot tartogatott az alig tizenhat esztendős fiatal srácnak, aki amúgy is a hatvanas évek elején nem tűri a kötöttségeket lázad, ellenkezik szinte minden ellen és harcol mindenkivel. A kamasz Floyd ezután kisebb időt tölt csavargással, kocsmázással, míg végre megjön a jobbik esze, gondol egy nagyot, és felcsap újságírónak. Fittyet hányva arra, hogy semmiféle gyakorlata, vagy végzettsége nincs, egyszerűen úgy gondolta, hogy felkeresi az egyik legbefolyásosabb helyi napilapot.
Az alig 17 éves fiú egyik napról a másikra belecsöppent a média világába. Szorgalmasan látogatta a szerkesztőséget, a nyomdát, szerezte a híreket és tudósított, legtöbbször azonban idősebb kollégáinak segédkezett. Néhány hónap elteltével már megjelenthette első írásait, sőt a tetejébe még önálló ifjúsági rovatot is kapott. Ekkor figyelt fel rá a főszerkesztő, és rögtön magához is vette. Mégis, az újságírói idill hamar véget ért, mert Floyd egyszerűen megunta a firkászok életét, és úgy döntött, inkább felcsap katonának.
A kiképzés és a tisztképző gyötrelmei után, a Brit Királyi Hadsereg szárazföldi haderejének egyik legújabb hadnagya önfeledten vetette bele magát legújabb szerepkörébe. Németországba helyezik, mely azonban „hála” a helyi feletteseknek és a körülményeknek sokkal viszontagságosabbnak ígérkezik, mint azt korábban gondolta volna. A szokásos hadseregbeli buktatókhoz, szivatásokhoz már hozzászokott, de a sors végül úgy hozza, hogy tisztnek sem válik be. Hamar megelégelte Germánia barátságtalan légkörét, elege lett az önkényeskedésekből, és egy kisebb idegösszeomlás után inkább a leszerelés mellett döntött. Ma már ebből az időszakból legszívesebben a német borok gyönyöreit, no meg azt a jelentős adósságot ecseteli, amit elfelejtett kiegyenlíteni a helyi kantinosnak.
Elindul a szakács
Floyd 1966-ban ott állt hóna alatt a régen vágyott szabadsággal. Lerázta ugyan magáról a kötöttségeket, és egy ideig kellemes állapot volt a céltalan lődörgés, esti sörözgetés, de számlája már vészesen apadt. Megszületett benne az elhatározás: javítani kell zéró anyagi helyzetén. Mivel választási alternatíva nem sok akadt, maradt hát a főzés.
Egyik reggel összeszedve minden bátorságát belépett az egyik Bristoli hotel ajtaján, és a séfet kereste. Úgy gondolta, hogy kilátástalan helyzetére egyedül a főzés lehet a gyógyír. Persze ne gondolják, hogy emberünkre a csillogó villogó tálalópultok vártak. Sokkal inkább kellett helyt állnia az időnként bűzös és meglehetősen koszos zöldségek társaságában. Akár így, akár úgy, még ha nehezen, döcögősen is, de elindult Floyd szakácskarrierje.
Életének legújabb szakasza a csendes kezdés után, eszelős sikerbe csapott át, és egy idő után már egy saját kis éttermet is magának mondhatott. Floyd stílusára, közvetlenségére, egyéni főzési módjára egyre többen lettek kíváncsiak, így éttermének asztalaira már mindig jó előre helyet kellett foglalni. Mire észbe kap a hatvanas évek végén már három étterem tulajdonosának, egy boldog feleség férjének és egy kisfiú apjának mondhatja magát. Ahogy ilyenkor történni szokott, a hirtelen jött siker és népszerűség által felpörgetett gépszíj elkapja hősünket. Sok meló, még több éjszakai „szürcsölés”, állandó pörgés és az alig 28 éves Floyd teljesen belefárad a gyorsan jött gasztroéletbe. Mire feleszmél már nem maradt semmije. Barátai, üzlettársai szinte mindenéből kiforgatták, felesége válni akart tőle, mindössze Ledér nevű csodajachtja, a szép ruhái és mintegy kétezer font készpénze maradt. De sebaj: irány dél, végre itt a régen vágyott szabadság.
Az édes semmittevés hónapjai, a régen vágyott szabadság minden pillanatának élvezete és a Ledéren töltött percek, órák végre meghozták azokat a pillanatokat, melyre régen vágyott.
Dél-Spanyolország, a könnyű, nemegyszer stiklikkel (no, meg vodkával, borral és whiskyvel) teli aranyélet egy ideig teljesen elvarázsolta. Floyd itt ismerkedett meg Hectorral, aki életének egyik legfontosabb szereplője lett. A két jó barát keresztül-kasul beutazta egész Dél-Spanyolországot, Korzikát és a Földközi- tenger nyugati felének szinte legapróbb zugaiba is eljutottak.
Bármilyen szép is volt, a hajósélet is véget ér egyszer. Floyd megelégelte a kellemes, de ugyanakkor léha és kiszolgáltatottsággal, bizonytalansággal teli világot. Társa nem volt, jó esetben keveredett mellé egy-egy facér lány a rendszeresen átmulatott éjszakák után. Hiányzott kisfia, vágyott már Anglia után is, így úgy döntött, hogy visszatér. Hector barátja csinos kis összegért tudott túladni a Ledéren, és következhetett az új élet odahaza a szokásos, hogyan találjuk ki magunkat, mit is tegyünk „életérzéssel”.
Floyd életének következő felvonásában sem hazudtolta meg önmagát. Arra gondolt, hogy olyasvalamihez kell kezdenie, ami nem igényel nagyobb tőkét, változatos, ért is hozzá, no meg persze a függetlenséget se kelljen feladni. Rövid gondolkozás után felcsapott borkereskedőnek, pontosabban francia borok importőrének. Mondjuk az érzés amúgy sem állt túlságosan távol tőle, hiszen jó pár tucat flaska kiürítésében segédkezett még odahaza. Provence azonban végképp elrabolta hősünk szívét. Egy korábban megvásárolt és rendbe hozott kis teherautóval havonta egyszer végigjárta Provence-t, a Rhône-völgyét, és palackos rakományával megpakolva érkezett vissza a ködös Albionba, majd a kiváló nedűket Bristol legmenőbb helyeinek adta el. A tapasztalatlanság persze ekkor sem volt jó tanácsadó. A francia, majd az angol vámon történt rendszeres és hosszú várakozások, a különböző előírások, és az előre nem számított költségek meglehetősen megrendítették a borimportőr életét. Kis idő múlva rájött, hogy legújabb vállalkozása nem kecsegtet olyan haszonnal, ami megérte volna a befektetett munkát, így felhagyott borkereskedői tevékenységével.
A rendszeres dél-franciaországi kóborlásai során felfedezett egy Avignon melletti kisvárost, ahol minden vasárnap régiségvásárt tartottak. Az események ezúttal is gyorsan követték egymást, és mire észbe kapott már, mint régiségkereskedő tevékenykedett.
Szó, ami szó az ócskás-üzlet nagyobb haszonnal kecsegtetett, ráadásul gyorsabban is forgott a pénz, mint a borban, ezért hősünk már nem borért járt le Provence-ba, vagy a Rhône-völgyébe, hanem inkább régiségért Bristolba. Fordult egyet és már vitte is le őket, ahol jól jövedelmezően tudott túladni rajtuk, ráadásul azonnal fizettek is, ez pedig ismerve Floyd állandó és szűkös anyagi helyzetét, korántsem volt elhanyagolható szempont. Minden szépen ment volna a maga útján, ha hősünk sorsa nem pecsételődik meg azon a végzetes Avignonba tartó úton. Keith teherautója ugyanis egy előre nem látható motorhiba miatt, az összes rakománnyal és készpénzével együtt kiégett. Hősünk ekkor teljesen magába roskadt, sikerült ismét lenulláznia magát. És mihez kezd egy elcsüggedt egykori szakács? Nem fogják kitalálni: éttermet nyit Provence szívében és négy csodálatos év köszönt rá.
A kamerák előtt
Egy kisebb depresszióból ezúttal egy különleges felkérés ébresztette fel: a tévés főzés. A BBC helyi műsorának főszerkesztője egy több részes főzőműsor ötletével kereste meg. Több heti szervezés és egyeztetés után akadozva ugyan, de elkezdődhetett a forgatás. A dolog itt sem ment simán. Hol a beállítások, hol a technika ördöge, vagy egyéb apró-cseprő dolgok nem voltak megfelelőek. Már-már Floyd is kezdte feladni az egészet, amikor hirtelen egy ötlete támadt. Mi lenne, ha odakészítene egy borosüveget az asztalra és nemcsak állna ott magában, hanem időről-időre kortyolna is belőle. Ha megszomjazott, vagy ha egyszerűen csak egy pillanatnyi szuszra volt szüksége, esetleg egy kis kihagyás lépett fel, már jött a jól ismert mozdulat és a szlogen: „no, itt az ideje, hogy kortyoljunk egyet”, vagy a „hihetetlen meleg van itt a konyhában, majd meghalok egy korty borocskáért”. A legjobb és legeredetibb az a pillanat, amikor Floyd félig kiüríti egy flaska tartalmát, majd így szól: „Á, ezt nevezem én egy pohár bornak!” Több hónapos forgatás után elkészült az új főzőműsor; Floyd a halakról címmel.
Az, hogy Floyd mennyire rabja volt a főzésnek és a vendéglátásnak, mi sem bizonyítja jobban, mint egy újabb - ezúttal utolsó - söröző megnyitása Devonban. Ahogy illik a hely ezúttal is nagy csinnadrattával nyílik meg, és nem is lenne semmi baj, ha időről-időre nem szólítanák el népszerűségével együtt járó és sokasodó elfoglaltságai. Abban a pillanatban, hogy kitette a lábát a sörözőből, az alkalmazottak ugyanis mást sem tettek, mint azon ügyeskedtek, hogy hogyan egészítsék ki, amúgy sem rossz fizetésüket.
Hiába alkalmazott Floyd egy üzletvezetőt, hamar rájött, hogy csúnyán átverték, legújabb sörözője pedig csődhelyzetbe került. Ügyes kormányzással sikerült kissé visszaterelni a hajót a mederbe, de kénytelen volt felismerni, hogy az évi több mint százezer font veszteséget termelő vállalkozást nem szabad tovább üzemeltetni.
Andalúz fieszta
Floyd már túl a hatodik X-en, kicsit visszavett a tempóból. Az évtizedeken át megélt szüntelen hajszoltságból egy nyugalmasabb időszak köszöntött be hősünk életébe.
Floyd életének utolsó részét Dél-Spanyolországban és Provence-ban töltötte harmadik feleségével Tess-el. Ha éppen nem forgatott, legszívesebben vitorlázott, sütött-főzött, borozgatott. Egészen 2009. szeptember 14.-ig…
Egészségére a túlvilágon is, Keith Floyd!
Nagyon bírom, a mai napig sokszor visszanézem. Vannak műsorai, amik sok ember számára közel hozták, érthetővé tették a gasztronómiát.
VálaszTörlés