2011. április 19., kedd

Régi idők nagy borai?

A 90-es évek eleje, a nyolcvanas évek vége több szempontból is történelmi időszak volt a hazai borászatban. A rendszerváltással egy időben megindultak a minőségi változások. Kinyílt a világ, az emberek egyre többet és többször utazhattak, mind jobban szembe kerültek a külföldi nedűkkel, és a vendéglátás is elkezdte igényelni a jobb minőségű borokat. (Visszatekintésem az 1988-1997 közötti időszakot öleli fel.)

Akkoriban még igencsak bajban volt az, aki egy értékelhető borlapot akart összeállítani, hiszen a termelők többsége még nem szállított az igényes gasztronómia részére, a jobb borokat, különböző élelmiszer-kereskedőkön keresztül próbálták beszerezni a tulajdonosok.

A kezdetek
A legkorábban mozduló borvidék Villány volt. A magántermelés és -palackozás csírái már a nyolcvanas években kialakultak, s mire 1990-ig eljutottunk, a fiatal, merész és az újdonságra nyitott termelői réteg szinte ugrásra készen állt, hogy boraival megismertethesse a nagyérdeműt.
Lassan, de biztosan kialakult a sokat emlegetett villányi „ötösfogat”, mely jó néhány évig etalont jelentett a hazai vörösborok készítésében. Pedig az akkori borok nem voltak nagy szakmai bravúrok, a mai szemmel tán még meg is mosolyogjuk őket, egy hihetetlen nagy előnyük azonban mindenképpen volt: ez pedig nem más, mint hogy ihatóbbak, kedvelhetőbbek voltak, mint sok állami gazdaság és borkombinát palackos tételei, melyek akkor még a piacot uralták.


A nagy villányi nyitást szinte egyszerre követte a külföldi tőke beáramlása Tokaj-Hegyalja életébe. Az egykori Tokaj-Hegyaljai Állami Borkombinát bizonyos részeinek privatizálásával megnyílt a lehetőség, hogy a tokaji bor ismét visszanyerhesse világhírét. Brit, francia, spanyol, német, majd amerikai tőkével jelentős szőlőbirtokok és modern borászatok létesültek legfőbb nemzeti borvidékünkön. Rögtön ezzel egy időben megindultak a csatározások az állami vagyon kiárusításával, a nemzeti értékek elárulásával kapcsolatban és még sorolhatnánk az egykori vádakat. A korábbi ellentétek sajnos mind a mai napig jelen vannak a borvidék életében, legfeljebb annyit sikerült elérni, hogy az egykori csatazaj szinte teljesen elcsitult. A dolog hátterében egyszerű képlet állt: a világ nyugati része meglehetősen ráunt a korábbi, jelentősen oxidált, avinált, pasztőrözött tokajira, azt nem szívesen vásárolta, az új stílus irányába pedig maximális nyitottsággal közelített. Mindeközben az egykori kelet-európai piacok, valamint a felbomlóban lévő Szovjetunió még mindig a negyven-ötven év alatt megismert stílus várta volna a készítőktől.


Villány és Tokaj mögött – sokak véleménye szerint utóbbival együtt – megindultak a folyamatok Szekszárdon is. A dolog azonban jóval lassabban ment, és az első időkben nem is volt annyi ígéretes pincészet, mint az előzőekben említett borvidékeken. A borvidék stílusa, a fűszeres, egyedi gyümölcsös zamatú, alacsony savtartalmú nedűk hamar népszerűvé, sőt ízlésformálókká is váltak. A borvidéken a kilencvenes évek közepétől kezdtek erősödni a folyamatok, ekkor már itt is öt-hat remek pincéről, kialakuló borász egyéniségekről beszélhettünk.
Az évtized második fele már Eger és Balaton felfutásáról szólt. A két borvidék szinte szó szerint fej-fej mellett haladt az ismertség felé vezető úton, de „hasonlóságuk” ebben szinte ki is merült. Egert és egyik-másik borát, egyenesen a magyar burgundiként kezdték emlegetni, magasabb savtartalmuk és stílusbeli rokonságuk okán. Dobó városában egyre inkább a koncentrációra, a magas alkohol- és tannintartalomra és az élénkebb savakra helyezték a hangsúlyt. Mindent elkövettek, hogy hasonló érési idejű borokat készítsenek, mint odalent délen. A város egyébként később Szekszárddal is versenybe szállt, a nagyhírű bikavér feltámasztásáért folytatott harcban, mely már több mint kívánatos volt. Bár az elsőség egyértelműen Szekszárdé, de az eredmények mára Eger létjogosultságát is alátámasztották.
A Balaton környékén varázslatos, élénk, komplex savú, hosszú érésű fehérborokban találták meg a vidék arculatát. Szükség is volt erre, hiszen az édesített szürkebarát, az erőtlen csopaki rizling és társaik szintén kifulladóban voltak. Bár az ezredfordulóhoz közeledve egyre több kékszőlőt is telepítettek a tó körül elterülő öt borvidék termőterületein, ma napig meggyőződésem, hogy nem szabad a kiváló fehérborok prioritásáról lemondani.   


A tanulságok
Az elmúlt évtized közepén egyre többen kezdtek a borról beszélni. Divat lett borhoz „érteni”, szakmai szükség és fogyasztói igény is meg volt már a hazai boros sajtóra. Volt már történeti háttér, lehetett írni a kialakuló borászatokról, borstílusokról, később pedig írni kellett magukról a borászokról is. Aztán az élet később bizonyította, hol volt ez helytálló, vagy éppen ellenkezőleg, nagyon is elhamarkodott.

A csírázó borkereskedelem is lerakta alapjait, s a borászokról való beszéd, a személyiségek megismertetése elemi, gazdasági érdek is lett, s a fejlődő magyar borkultúrába csöppenő borfogyasztó, neveket, arcokat kezdett sajátítani a palackok tartalmához.
A rohamléptekben fejlődő borpiac bizony nem egy estben magával húzta a termelőket. Sorozatos telepítések, sorra növő, modern technológiájú pincészetek nőttek ki a földből. Az évtizedben sorra nőttek a borárak, melyek némely esetben elképesztő magasságokat értek el. A fogyasztói elképedést nem ritkán azzal palástolták a termelők, a kereskedők, de sokszor a korai szaksajtót megszemélyesítők is, hogy bizony ezek a borok már nemzetközi mércével is kitűnő italoknak számítanak. Ezzel egy időben évjárati szuperlatívuszokról kezdtünk beszélni, ezzel egy időben pedig repkedni kezdtek az évtizedet meghaladó érési képességeket szülő mendemondák. Az objektivitás kedvéért hozzáteszem: volt, ahol ez tökéletesen helytállónak is bizonyult.  Ahogy telt-múlt az idő, s ahogy egyre több kilencvenes években töltött palack dugói pukkantak ki, már nem volt ennyire egyértelmű a borok megítélése, sokszor lehetett hallani légből kapott árakról és persze negatív véleményekről is.              


Ma már kötelessége lenne mindenkinek megemlíteni, hogy minőségi borászatunk második évtizedében – úgy tűnik – mind az árakkal, mind pedig a borászok személyével óvatosabban bánik a szaksajtó és a fogyasztó is. Egyre inkább a beltartalom és az ár-érték arány az elsődleges, s ez egy fejlett (és nem fejlődő) borkultúrában így helyes!

2 megjegyzés:

  1. Istvan A Lovag Keglovich2011. április 19. 19:57

    Gratulálok András! Jó írás, várjuk a folytatást a többi borvidékről...

    VálaszTörlés
  2. Rosenmayer András2011. április 19. 20:11

    Köszi István!
    Hogy mikor, azt nem tudom, hiszen ennek az időszaknak a feldolgozásához is közel húsz év kellett...

    VálaszTörlés