Menüpontok

2011. október 22., szombat

Spanyol falatok

A rendszeres Culinaricum olvasók már tudják, nagy szerelmem Spanyolország, a spanyol gasztronómia, egyáltalán az ottani élet, a kultúra, egyszóval minden! Volt szerencsém négy alkalommal a félszigeten járni, és jó alaposan körülnézni, mit is esznek, mit isznak a jó öreg „hispánok”.

Nem hiszem, hogy újat mondok, gasztronómiájuk hihetetlen gazdag! Ha a rengeteg féle autentikus receptet vagy alapanyagot, kreációt tanulmányozom, nekem mégis a tapa az, ami a legjobban jelzi az ottani vendéglátást. Benne van minden: az életöröm, a lazaság, az alapanyagok maximális tisztelete, és persze akkor esik a legjobban, ha egy kis flamenco szól mellette.

Egyes helyiek szerint a tapa(s) egyidős a félsziget népeinek kultúrájával, mások szerint viszont csak a mórok végső kiűzése (1492) után terjedt el. Mindegy honnan is nézzük, a lényeg az, hogy biztosan több száz éves hagyománnyal van dolgunk. Az étel (illetve ételcsoport) tulajdonképpen megegyezik az olaszok antipastijával és a törökök, görögök mezze-jével. A szó jelentése fedő, fedni, befedni, s az első megoldás alighanem egy szelet kenyér lehetett, amit a fogadó a sok légy és egyéb nemkívánatos rovar miatt adhatott át a kuncsaftnak, hogy ezzel fedje be poharát, óvja meg kortyolgatni szánt borát. Először talán csak magában rágcsálta vendégünk, később bele is márthatta egy-két krémbe, és így rendelt aztán hozzá egyre több kiegészítőt.

A tapas tulajdonképpen bármi lehet: fél tucat olíva, vékonyra szeletelt Serrano vagy Ibérico, , ropogósra sütött paprika, kis pikáns kagyló, húsgolyó paradicsommártásban, tortilla, olajban pácolt szardínia, hogy a többiről már ne is beszéljek.  Barcelona, Calella, Villafranca del Penedes, Cordoba, Sevilla, Malaga és Jerez tapasbárjaiban járva egy valamit leszögezhetek: a tapasok sora végtelen lehet. Vannak klasszikusok, amit szinte mindenhol meg tudsz kóstolni, de mindig és mindenhol vannak új kreációk, újdonságok, így biztosítván az állandó változatosságot. A tapa viszont attól lesz eredeti, ha kizárólag spanyol alapanyagokat használunk fel hozzá, s ezt már idehaza is bárki megteheti, aki egy kicsit sem sajnálja az utánajárást.


A tapas ideje úgy késő délelőtt érkezik el, amikor már a derék spanyol polgár letudta reggeli espresso-ját és túl van a nem túl kiadós reggelijén is, de ugyanakkor már dolgozott is egy kicsit, viszont az ebéd – amit gyakran délután két órakor tálalnak fel – még tartózkodóan távolinak tűnik. Ilyenkor lehet bekapni valami, és mondjuk kortyolni egyet a hűs fino-ból vagy manzanillából.
A spanyoloknál a sziesztát igen komolyan veszik. Hangsúlyozottan így van ez a déli részen, ahol sokszor szinte elviselhetetlenül nagy a forróság. Ilyekor aztán képtelenség dolgozni, úgyhogy mindenki, aki csak teheti haza vagy kedvenc éttermébe, tapa bárjába megy, hogy azt a jól megérdemelt pár órát kedvenc fogásaival töltse. Néhány órás délutáni, esetleg kora esti munka után pedig minden kezdődhet előröl.

Manapság kezdett elterjedni, hogy tányért is adnak a vendégeknek, ám egy igazi, hamisítatlan tapa bárban csak a pohár és a villa, ami biztosan a kuncsafté, minden máson osztozik a pult- vagy asztaltársasággal. Máig élő hagyomány, hogy egy nagyobb társaság rendszerint összerendel legalább tíz-tizenöt fogást, és keresztül-kasul eszegetnek, csipegetnek a kis tálakból. Nekünk ez első látásra különösnek tűnhet, de a dolog ettől olyan jó, laza és természetes!
Ha akár ott, akár itthon jártatok már hasonló helyen, nagyon örülnék, ha Ti is megosztanátok véleményeteket, tapasztalatotokat.

Fotók: flickr.com