Menüpontok

2013. augusztus 13., kedd

Ízek a Káli-medencéből

Számunkra a Káli-medence már évek óta az egyik legkülönlegesebb hely Magyarországon. Jártunk egyszer-kétszer kettesben, de autóval. Aztán évek teltek el… Most bringával kerekedtünk fel, s külön öröm volt, hogy kisfiunk is velünk tartott.

A Balaton felé gurulni mindig öröm! A felfokozott vágyakozás kilométerről kilométerre erősödik. A Csobánc tövében lévő szállásunkig még kicsit megálltunk Sümegen, egy séta erejéig, aztán usgyi tovább.

Másnap korán keltünk, mert sokéves tervünket, a Csobánc megmászását terveztük. Jó 25 fokban (ez persze árnyékban értendő), délelőtt fél tízkor indult a menet. Szoknyára lecsúszott szőlősorok vezettek minket a hegyre. Jobbról-balról gyümölcsösök, itt-ott barack, meggy és szeder, mely különösen akkor jó, ha közvetlenül a fáról szeded. Jó adag történeti és geológiai bevezetés után, már igencsak megizzadva tűnt fel a hegy közepén egy tábla: Csóka-Vár. Feri bácsi már várt minket, megmutatta kicsiny pincéjét és szőlőjét. 

Mintaszerűen művelt sorok, közvetlenül a bazaltkövek mellett, ahogy lépdeltünk, szinte érezni lehetett az itt termő szőlő és a belőle készült bor zamatát. Kissé szkeptikusan vártunk a borokra, de mihelyst megérkezett a két deres üvegkancsóban a rizling és az Irsai Olivér, minden előítéletünk eltűnt. Minerális, sós ásványos íz, szinte „harapható” bazalt, jó harminc-negyven évvel ezelőtti eszközökkel készített, de tisztességes, komoly élvezetet nyújtó borokat kóstoltunk. Később így már könnyű volt „bevenni” Csobánc várát, no meg azért néhányunkat biztatott az a tudat, hogy Feri bácsi lefelé is vár minket!



A jól megérdemelt éjszakai pihenés után másnap Káptalantóti felé vettük az irányt. Évek óta terveztük azt is, hogy meglátogatjuk a Liliomkert piacot, ami egyfajta gyűjtő- és találkozóhelye, a Káli-medence őstermelőinek, a valódi ízek és portékák rajongóinak. Elsőre bevallom őszintén meglepett a piac mérete és zsúfoltsága. Szinte végeláthatatlan fabódék, házak, kézműves kenyerek, pékáruk, tejtermékek, juh-, kecske-, tehénsajtok, finom borok és mandula kellette magát. Mivel a jó öt kilométeres utat bringával tettük meg, kellően megszomjaztunk a tikkasztó hőségben. „- Inni kéne valamit”- hangzott a felvetés, s néhány perc múltán fel is tűnt a tábla: házi bodza és citromfüves üdítő. Nem is kellett kétszer ajánlani, rögtön lecsaptunk a finom, hideg, kézműves üdítőre. Érdemes ilyenkor, ilyen helyen ezt inni, sokkal többet ér, mint valami színezékkel cukorral spékelt valami!


Egy jó tanács mindenkinek: ha a Liliomkertbe készültök, előtte ne nagyon egyetek, mert szinte mindenki kínál, és ember legyen a talpán, aki ellen tud állni. Sikerült így kóstolni még medvehagyma- és padlizsánkrémet, házi „ketchup-ot” (Úristen hol vannak ettől a bolti vackok!), csipkebogyó lekvárt, szürkemarha, bivaly és mangalica kolbászt, szalámit, szalonnát, füstölt halakat. Ebédre különösen emlékezetes volt a helyi lacikonyhában elfogyasztott roston keszeg (gyerekként rá se néztem), no meg a házi tócsni, ugyancsak házi, krémes tejföllel.

Még nyár elején voltunk, de már akkor elhatároztuk, hogy gyakrabban visszajárunk ide, sőt tervbe vettük, hogy az összes balatoni termelői piacot is végig látogatjuk majd. Azóta a tihanyit is sikerült megismerni.