Menüpontok

2011. augusztus 23., kedd

Gondolatok a Bikavérről I.

A Bikavér téma valahogy évek óta nem hagy nyugodni. Minden magyar házasítás atyja évek óta megosztja a borfogyasztókat: egyesek rajongva tisztelik, mások még csak le sem vennék a polcról. A kettősség – annak ellenére, hogy nagyjából nyolc éve nagy felívelés kezdődött – még mindig meghatározza a bor életét. Nemrég utána jártam, mit tudnak a termelők felmutatni, volt-e eredménye a kemény munkának, melyet a bortípus felélesztésébe fektettek?
 
Magyarországon a második világháború után a részben kényszerűen gerjesztett folyamatok egyenesen vezettek az ’50-es, ’60-as évek tömegtermeléséhez. A borvidékeinken megtermelt borok nagy része a kevésbé igényes, keleti, közép-európai piacon talált gazdára, ezzel párhuzamosan pedig olcsó asztali-, táj- és minőségi borok mellett kiemelkedő márkák, úgynevezett zászlósborok is kialakultak.  Ilyen volt a Tokaji Aszú és az Egri Bikavér is, mely mindenképpen túlmutat bor állapotán, hiszen hosszú ideig és jelentős mennyiségben ezekkel találkozott a nyugati fogyasztó, úgymond ezek által ítélte meg az ország szőlészeti-borászati állapotát.

Eger
Több mértékadó vélemény is megerősíti, hogy Bikavért először Grőber Jenő szőlőbirtokos és bornagykereskedő készíttetett először. Elsőként telepített fajtatiszta ültetvényeket, behozta a médoc noir fajtát és a Bikavért már házasítással hozta létre. Az előállításához ekkor a kadarkát, a kékfrankost és a medoc noirt házasították, de festőbornak az oportót is használták.  
A hatvanas években az Egri borvidéken 60%-ban vörösbort, 40%-ban fehérbort termeltek. A magas művelés bevezetésével a kadarka és a medoc noir lassan kiszorult a termelésből a gazdaságtalan művelés és főleg a gyenge borminőség miatt, viszont előtérbe került a cabernet franc és cabernet sauvignon telepítése. 1978-1980 között az jelentős méretű szőlőtelepítés indult az úgynevezett „Bikavér-program” keretében. Ekkor a tömegtermelésnek és a nagyüzemi igénytelen szőlőtermelési technológiai eljárásoknak legjobban megfelelő kékfrankos, zweigelt, oportó és merlot fajtákat telepítették, elsősorban a szocialista tömb országainak borpiaci igényéhez igazodva.
Az 1990-es évek elejétől napjainkig megjelentek a kis és közepes méretű borászati vállalkozások, a vörösbor fogyasztása Magyarországon is jelentősen növekedett, ennek hatására nagymértékű szőlőtelepítés zajlott le, melynek során ismét elsősorban kékszőlőket telepítettek.


A csúcsborászatok elképzelésére, a fogyasztói igények kielégítésére, a történelmi hagyományokra alapozva indult el az Egri Bikavér csúcsborok termelése. Felmerült a bortípus újrafogalmazása, amely először az 1997-ben elfogadott Egri Bikavér szabályzatban, majd ennek 2002. évi módosításában és az Egri Bikavér Superior szabályzat megalkotásában valósult meg.
A vörösbort adó fajták ültetvényterülete napjainkra több mint kétszeresére növekedett. Ezek a változások egyrészt jelzik a borvidék termelőinek törekvését a nagyobb minőséget adó fajták termelésének irányába, másrészt nem kérdőjelezik meg a hagyományos fajták fontosságát sem.
Egerben az elmúlt hat-nyolc esztendőben igen sokat tettek Bikavér ügyben. Igen praktikus észjárással döntöttek arról, hogy a jól bevezetett névből, piaci márkából kívánnak előnyt faragni. „Mindössze” csak elő kellet venni a „lámpást”, kissé leporolni és újraizzítani. A munka persze így sem kevés, ám mégiscsak előnyösebb, mintha egy teljesen új névvel kellene indulni, s azt kitalálni.
Dobó városában ügyesen keverik a marketing-lapokat a rendezvények esetében is. Igen ismert és egyre nagyobb presztízsű a Bikavér Ünnep a Dobó téren, ahol remekül valósul meg évről-évre az egy étel egy bor 
szisztéma.