Jó bort kék frankért?

A kékfrankos még mindig hazánk vezető kékszőlő fajtája, ráadásul évek óta egyre meggyőzőbb minőségben készítik a borászok. Bár Ausztriában is megtalálható, mi mégis hungarikumként tekintünk erre a szőlőfajtára. Majd kiderül, hogy joggal!

A kékfrankos származására, megkérdőjelezhetetlenül bizonyított eredetére mind a mai napig nem derült fény! Napvilágot láttak már a legkülönfélébb, néha egészen érdekes állítások. Volt, aki Franciaországból, mások Ausztriából származó fajtának írják le. Feltételezték azt is, hogy szülőhelye a Balkánon található, de jelenleg az az állítás tűnik a leghitelesebbnek, mely Ázsiából, egészen pontosan a Kaszpi-tenger mellől származtatja. Dr. Székely Lajos és Molnár Tibor kutatásai szintén ezt a megállapítást erősítették. A két szakember, hosszas kutatás után a morfológia bélyegek alapján azonosított egy a kékszőlőhöz szinte mindenben megegyező fajtát.

Magyarországon mindenhol megtalálható, ahol jelentősebb kékszőlő termesztés folyik, ezért az sem meglepő, hogy 2000-ben több mint 8300 hektáron művelték. Legnagyobb területei az Alföldön találhatók, a domb-és hegyvidékek sorában viszont már Sopron az első. A városban és környékén az utóbbi években egész kis mozgalom indult meg a fajta irányába, gondoljunk csak a „Sopron a kékfrankos fővárosa!” szlogenre, vagy a Kékfrankos Nyár programsorozatra.

Ki tudja mikor terjedt el, az a magát mind a mai napig makacsul tartó mondás, hogy a szőlő és a belőle készülő bor azért kapta e nevet, mert Napóleon katonáinak a városi gazdák (Poncichterek) csak az értékesebb, vagyis a kék színű frankért adták oda a nemes nedűt. 
A történet valóságtartalma meglehetősen csekély, hiszen egészen a filoxéra vész idejéig a borvidék elsősorban fehérbor termeléséről volt híres, vezető fajtája pedig a zapfner (furmint) volt. Az azonban megint nem igaz, hogy később sem volt kékszőlő, hiszen egy 1863-as levéltári adat már tíz százalékra teszi a kékfrankos arányát, ez pedig nem történhetett egyik évről a másikra. Az első kékszőlők megjelenése feltehetően az 1830-as, 40-es évekre tehető. Ennek némileg ellentmond a tény, hogy Vetter Pál pozsonyi tanár a filoxéra vész idején létesített szőlőiskolát a borvidéken, ahol csapról szinte minden helyi fajtát azonosítani lehetett, csak a kékfrankost nem. A filoxéra vész után, részben a megváltozott piaci környezet hatására elsősorban már kékszőlőket telepítettek, s a „frankos” nagyon rövid idő alatt szinte egyeduralkodóvá vált. A borvidék vezető szakemberei a 20. század elején, az első nagy szőlőrekonstrukció alkalmával tudatosan fordultak a fajta felé.

A nagy számok törvényei alapján, természetesen a rendszerváltás előtt is születtek nagy minőségek, ám az új időszámítás a kilencvenes évek közepén-végén kezdődött. Bár az eddig elért eredmények is nagyon szépek, véleményem szerint a fajta a mai napig a nagy kiugrás lehetőségét hordozza magában. Az eltelt másfél évtized kiválóan alkalmas volt arra, hogy bebizonyítsa, a vidék egyes fekvéseiben remek lehetőségeket kínál, értő kezek között a terroir jegyeket is szépen hozza. Ráadásul arról sem szabad elfeledkezni, hogy a világ már feltehetően nem akar tovább fürdeni a nemzetközi fajták tengerében, hanem keresni fogja a kis országok egyedi, különleges borait. Erre érdemes készülni a kékfrankossal!