Egyik nagy mediterrán szerelmünk Spanyolország,
a spanyol gasztronómia, egyáltalán az ottani élet, a kultúra, egyszóval minden!
Volt szerencsénk már vagy négy alkalommal megfordulni a félszigeten, és jó
alaposan körülnézni, mit is esznek, mit isznak a jó öreg „hispánok”.
A rengeteg féle autentikus recept vagy
alapanyag, kreáció után mégis mindig a tapa az, ami a legjobban jelzi az ottani
vendéglátást. Benne van minden: az életöröm, a lazaság, az alapanyagok
maximális tisztelete, és persze akkor esik a legjobban, ha egy kis flamenco
szól mellette. A szó jelentése fedő, fedni, befedni, s az első megoldás
alighanem egy szelet kenyér lehetett, amit a fogadó a sok légy és egyéb
nemkívánatos rovar miatt adhatott át a kuncsaftnak, hogy ezzel fedje be
poharát, óvja meg kortyolgatni szánt borát. Először talán csak magában rágcsálta
vendégünk, később bele is márthatta egy-két krémbe, és így rendelt aztán hozzá
egyre több kiegészítőt.
A tapas tulajdonképpen bármi lehet: fél tucat
olíva, vékonyra szeletelt Serrano vagy Ibérico, , ropogósra sütött paprika, kis
pikáns kagyló, húsgolyó paradicsommártásban, tortilla, olajban pácolt
szardínia, hogy a többiről már ne is beszéljek.
Barcelona, Calella, Villafranca del Penedes, Cordoba, Sevilla, Malaga és
Jerez tapasbárjaiban járva egy valamit leszögezhetek: a tapasok sora végtelen
lehet. Vannak klasszikusok, amit szinte mindenhol meg tudsz kóstolni, de mindig
és mindenhol vannak új kreációk, újdonságok, így biztosítván az állandó
változatosságot. A tapa viszont attól lesz eredeti, ha kizárólag spanyol
alapanyagokat használunk fel hozzá, s ezt már idehaza is bárki megteheti, aki
egy kicsit sem sajnálja az utánajárást.
A tapas ideje úgy késő délelőtt érkezik el,
amikor már a derék spanyol polgár letudta reggeli espresso-ját és túl van a nem
túl kiadós reggelijén is, de ugyanakkor már dolgozott is egy kicsit, viszont az
ebéd – amit gyakran délután két órakor tálalnak fel – még tartózkodóan
távolinak tűnik. Ilyenkor lehet bekapni valami, és mondjuk kortyolni egyet a
hűs fino-ból vagy manzanillából.
A spanyoloknál a sziesztát igen komolyan
veszik. Hangsúlyozottan így van ez a déli részen, ahol sokszor szinte
elviselhetetlenül nagy a forróság. Ilyenkor aztán képtelenség dolgozni, úgyhogy
mindenki, aki csak teheti haza vagy kedvenc éttermébe, tapa bárjába megy, hogy
azt a jól megérdemelt pár órát kedvenc fogásaival töltse. Néhány órás délutáni,
esetleg kora esti munka után pedig minden kezdődhet előröl.
Manapság kezdett elterjedni, hogy tányért is
adnak a vendégeknek, ám egy igazi, hamisítatlan tapa bárban csak a pohár és a
villa, ami biztosan a kuncsafté, minden máson osztozik a pult- vagy
asztaltársasággal. Máig élő hagyomány, hogy egy nagyobb társaság rendszerint
összerendel legalább tíz-tizenöt fogást, és keresztül-kasul eszegetnek,
csipegetnek a kis tálakból. Nekünk ez első látásra különösnek tűnhet, de a
dolog ettől olyan jó, laza és természetes!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése