A szelídgesztenye, a Bükkfafélék (Fagaceae) családjába tartozó fa, mely leginkább a mérsékelt égövi klímát kedveli. Nagy múltra visszatekintő növény, az évszázadok során édes, jóféle- és európai gesztenyeként is említették. Tekintélyes koronája, fényes zöld lombja és sokoldalúan hasznosítható termése miatt hazánk egyik legkedveltebb dísz- és csonthéjas gyümölcsfája. Magyarországon kívül Nyugat- és Dél-Európa, hegyvidékein, hűvösebb völgyeiben valamint a Kaukázusban is fellelhető. Korábban Európa számos részén ültették, kiváltképp a rómaiak, akik az egész birodalomban előszeretettel telepítették. A Római Birodalom katonái, polgárai szerint a civilizáció számára ott találhatók meg az optimális életfeltételek, ahol a szelídgesztenye megél. Már az ókorban és a középkorban is fontos táplálék volt, termését sokoldalúan felhasználták. Fogyasztották nyersen, sütve, főzve, magában, de gyakran ették hús mellé, lisztet őröltek és mézet sajtoltak belőle. A légiós seregek egyik legfontosabb tápláléka volt, valószínű, hogy a Kárpát-medencébe is Itáliából került.
Első írásos említése Mátyás király idejéből való, a legenda szerint Beatrix királyné hozta magával Itáliából. Ekkor vált a király kedvenc ételévé a gesztenyével töltött kappan. A budai- és a visegrádi palotában kedvelt csemegének számított, sütve és mézzel ízesítve fogyasztották. Kevéssel később a néphagyomány szerint Károly Róbert öt szelídgesztenye-erdőt telepített Nagymarosra. Erdélyországban, Nagybányán a város tanácsa a helyi fejedelmeknek és a főuraknak mindig szelídgesztenye formájában igyekezett kedveskedni, majd a feljegyzések szerint, 1642-ben I. Rákóczi György fejedelemnek is a település vezetői ebből a ritka gyümölcsből ajándékoztak nagyrabecsülésük jeléül.
A XVII. században Lippai János már ír a gesztenye termesztéséről, ültetésének módjáról, ennek ellenére a Magyarországon fellelhető fajták tudatos ültetése, nemesítése csak az 1950-es évektől kezdődött meg. A szelídgesztenye klasszikus termőhelye az Alpokalja, a Dél-Dunántúl, Nagymaros és környéke, de előfordul a Bakony és a Bükk egyes részein is.
A szelídgesztenye felhasználása már a középkortól kezdve széleskörű volt. Később, ahogy a konyhakultúra fejlődött, egyre több módozatban tűnt föl: előételek, húsételek, levesek, mártások, köretek, desszertek alapanyagaként is meghonosodott. Bármennyire is kedvelték a nemesek, sőt királyi fők is, a gesztenye mégis a paraszti kultúrában terjedt a legjobban. A szikes, szántóföldi művelésre alkalmatlan területeken élők számára a gabonát és – felfedezése előtt – a burgonyát helyettesítette. A szegényebb családoknál gyakran ettek szárított gesztenye lisztjéből sütött kenyeret.
Viharos időkben, főként a középkorban, élelmiszer szűkében a gesztenyefa jól tárolható, keményítőben gazdag termése jelentette Nyugat-Európa számos területén a túlélést.
A néprajzi leírások szerint az önmagától lehullott vagy botokkal, rudakkal levert termést zsákba rakták. Helye válogatta, hogy tüskés burkából kiszedték-e, avagy azzal együtt zsákba kötötték, majd a felhasználásig különféle fortélyokkal igyekeztek frissességét megőrizni.
Egyes vidékeken a gesztenyét a füstön megszárították, vagy mint a szilvát megaszalták, s mikor enni akarták, vizet forraltak, és a gőz fölé helyezett hálóra rakták, ahol megereszkedett, s olyan lett, mintha frissen szedték volna. Néhol, hasonlóan a burgonyához, főve ették, vagy gyakran megdarálva, a kemencében jól kiszárítva lisztet is készítettek belőle.
Nyersen is igen ízletes, száraz, lisztes, édeskés, burgonyára emlékeztető íze van. Amennyiben szeretnétek megfőzni vagy megsütni, úgy felhasználás előtt vízbe dobva ellenőrizhetitek, hogy jó-e még. Azokat a darabokat, melyek nem merülnek el, ki kell dobni.
A gesztenye sült formája az egyik legnépszerűbb csemege. A tél közeledtével idehaza, de Európa más városaiban is gyakran találkozhattok utcai gesztenyeárusokkal. Az így készült gesztenye, általában kellemesen füstízű, egyedülálló csemege. Ez utóbbi változatot otthonunkban is elkészíthetjük, természetesen ebben az esetben a füstíz kevéssé megvalósítható, viszont kertben, teraszon már sikeresebben alkalmazható a dolog. Sütés előtt célszerű a gesztenyéket beáztatni, majd a kerek végén, a barna héjon éles késsel kereszt alakot metszünk, és a sütőben addig sütjük, míg a nyílások mentén ki nem nyílik a héj, így a bél könnyebben kiszedhető. Akár feldolgozásánál, akár azonnali fogyasztás esetén érdemes nem csupán a külső, barna héját, de a belső, vékony világossárgát is eltávolítani, mert sok cserzőanyagot tartalmaz.
Számos különlegesség, étel forrása, népszerűsége a mai napig töretlen. Itt és most nem tisztünk a gesztenyés pulyka, -kocka, -kifli és egyéb jól ismert ételek taglalása, hiszen bárhol könnyedén fellelhetők az ezzel kapcsolatos írások. Ugyancsak igen gyakori a gesztenyepüré felhasználása-fogyasztása, azonban ezt a sokak által csak helyinek nevezett édességet ugyanígy ismerik Ausztriában, Észak-Olaszországban, Szlovéniában és Horvátország egyes területein is. Elterjedésének okát vélhetően a dualizmus korában kereshetjük, a monarchia egykori területén igazi cukrászati csemegévé vált.
A gesztenyéből kis mennyiségben mézet is készítenek. Színe a sárgászöldtől a borostyánig terjedhet, jellegzetes, enyhén gesztenyevirág-illatú, kellemes és gyenge, de jól kivehető kesernyés utóízzel. A kristályosodás során a méz nem lesz durva szemcsés, a jelenség nem rontja az élvezeti értéket. A gesztenyemézet jobbára csak a tájékozottabb fogyasztók ismerik, ők viszont nagyra tartják, mert tudnak gazdag beltartalmáról, gyógyítást támogató hatásáról.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése